Koszorú Csaba

Kecskeméten születtem, itt nevelkedtem és tanultam egészen a középiskola végéig. Pesten, az ELTE tanárképző karán diplomáztam 2005-ben, biológia-egészségtan szakos tanárként. Hónom alatt a diplomámmal visszatértem a városba és boldog voltam, amikor munkát kaptam a Béke Általános Iskolában, ahol ezután közel 10 évig tanítottam. Voltam osztályfőnök, tartottam szakórákat és szakköröket, szerveztem kirándulásokat és táborokat, a kecskeméti Vadaskerttel karöltve zoopedagógiai foglalkozásokat vezettem, és még intézményi sajtósként is tevékenykedtem. Négy évig saját tánciskolánk is volt két akkori barátommal, illetve a táncoktatás iskolai szakkör keretében is működött.

Bázis iskolám mellett óraadóként tanítottam a Ward Mária egyházi gimnáziumban és a Vörösmarty Általános Iskolában is. Azt gondolom, a tanári hivatás minden színét és oldalát megtapasztalhattam, egészen széles, mondhatni szélsőséges skálán ismertem gyerekeket és családi történeteket. Egy azonban mindig állandó volt: nyitottan és törődően foglalkoztam minden egyes diákkal, elfogadással és szeretettel fordultam hozzájuk akkor is, ha valakit éppen “problémásnak” cimkéztek fel.

A tanári pályám közepe táján elvégeztem a BME kihelyezett karán a közoktatás vezető képzést, illetve megszereztem a Gyermek Agykontroll Oktató képesítést is. Mivel érdeklődésem gyerekkorom óta elég szerteágazó volt, spinning és fitnesz instructor tanúsítványt is szereztem, illetve elvégeztem Budapesten egy média akadémiát, ahol szerkesztő-műsorvezető szakon diplomáztam.

Az évek során rengeteg értékes embert, kollegát, barátot szereztem, akikkel csodálatos volt együtt dolgozni és tenni a következő generációkért. Tehetséggondozási képzéseken és a nem szakrendszerű oktatást elsajátító képzéseken is részt vettünk, így a bennünk lévő törekvést, hogy kicsit másként, kreatívabban és személyiségközpontúan oktassunk-neveljünk, meg tudtuk erősíteni. Akkori diákjaink már felnőttek, sokan szülőkké váltak, pályájukat tekintve fodrászok, DJ-k, kutatóorvosok, színésznők, tanárok, erdészek, reklámszakemberek, vendéglátósok, táncművészek...az élet legkülönfélébb területein állnak helyt. Többükkel azóta baráti kapcsolatban állok, és hihetetlenül jó érzés, hogy talán egy csipetnyi szerepünk nekünk is volt abban, hogy milyen emberekké fejlődtek.

2014-ben lettem pályaelhagyó, és visszatértem Budapestre, hogy második szerelmemnek, a médiának és az írásnak is szenteljek egy nagy fejezetet az életemből. Ezidáig ezen a területen tevékenykedtem, rengeteget írtam nyomtatott és online formában, magazint szerkesztettem, riporterkedtem és dolgoztam marketingesként is. Ezeket a tapasztalatokat most örömmel fogom kamatoztatni, ismét az oktatás-nevelés területén.


És egy kis utazás a múltba… Gyerekként átlagos tanuló voltam, sőt, bizonyos tantárgyakból kifejezetten későn érő, ezekből épp csak közepes jegyeket szereztem. A nyolcadikos osztályfőnököm azt mondta akkoriban, hogy nem gondolja, hogy az én képességeimmel érettségit adó intézménybe kellene jelentkeznem. Azt hiszem, ez jól mutatja, hogy mennyire megbélyegző tud lenni egy nem megfelelően működő rendszer, ahol a gyereket csak jegyek alapján mérik fel, vagy, amiben nem megengedett az, hogy egy bizonyos szintet csak később érjen el valaki. Én a matematikával egészen a főiskoláig hadilábon álltam, egyszerűen nem tudtam felnőni hozzá. Majd, mikor a deriválásra került a sor, valami történt. Ment, sőt szerettem is, sikerélményem volt benne. De mindezt már huszonévesen.


A saját példám is mutatja, hogy egy gyerek nem feltétlen kiforrott tizenéves korára, az sem biztos, hogy valaki csak egy dologban tehetséges, és az sincs kőbe vésve, hogy ha szeretnénk, ne válthatnánk akármikor az életben, hogy új kihívásoknak feleljünk meg, ha abban örömünket leljük.

Éppen ezért hiszem, hogy a gyerekeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy önmaguk legyenek, biztosítani kell számukra, hogy minél több dologban kipróbálhassák magukat. Bízni kell bennük, és hinni, hogy bármire képesek, mert csak így tanulhatnak meg hinni önmagukban. Elfogadással és nyitottsággal kell fordulni minden diákunk felé, mert sosem tudni, ki fog rácáfolni majd a jövőben az idejét múlt elméletekre és arra, amit mi akkor “biztosnak” gondoltunk. A címkéket pedig hagyjuk csak meg a ruháknak! Az élet minden területén vallom, hogy a hit fontosabb, mint a tények.


A véletlenekben nem hiszek, az élet pedig most úgy gondolta, itt az ideje visszatérnem arra a pályára, amit annyira szerettem, és amiről úgy gondolom, hogy a legeslegtöbb szeretetet és pozitív energiát tudja adni egy embernek, még ha oly nehéz is és embert próbáló manapság minden szempontból. A Gyermekliget intézményvezetőjeként mindent meg fogok tenni azért, hogy az a mag, amit elődeim elvetettek, tovább növekedjen és olyan új hajtásokat vagy színes virágokat is hozzon, ami a nálunk tanuló gyerekeket többé, teljesebbé, vidámabbá teheti. Egy olyan személyiségközpontú, alternatív módszereket alkalmazó és a zöld- illetve művészeti nevelést a fókuszba emelő iskola, mint a Gyermekliget egy csodálatos és kreatív színfolt a kecskeméti intézmények palettáján. Számos projekten dolgozunk, amivel megújul az iskola, egyre több modullal szolgáljuk ki a gyermekek és közvetve a családok igényeit, és nagyon sok ötletünk van a jövőre nézve, hogy megmutassuk, egy kisebb létszámú, családias, innovatív iskolamodell, mennyire hiánypótló a mai világban.


Az iskola igazgatása mellett jómagam is fogok szakórákat, műhelyeket és egyéb iskola utáni modulokat is tartani, illetve mentorként is jelen leszek a diákok életében.


Aki érdeklődik intézményünk iránt, szeretne velem beszélgeti arról, hogy az ő gyermekének megfelelő lenne-e a Gyermekliget, eljönne egy próbanapra, az jelentkezzen bátran! És mindig nyitottak vagyunk azokra a pedagógusokra is, akik úgy érzik, egy ilyen intézményben szeretnék kreatív energiáikat, pozitív gyermekszemléletüket kibontakoztatni.